« előző mese|következő mese »

Mesék

Szepes Mária:
Titkos varázsszerszám (Pöttyös Panni)


Titkos varázsszerszám (Pöttyös Panni)
Ugye nem lepődtök meg azon, ha azt mondom, Pöttyös Panni nagyon kíváncsi kislány volt. De nemcsak ő, hanem valamennyi pajtása a középcsoportban.

Ti talán nem vagytok kíváncsiak? Nincs ezen mit tagadni. Én is bevallom, mielőtt rátérnék a Pöttyös óvoda izgalmas eseményeire, hogy óvodás koromban nem volt olyan játék, - élelmiszer – és egyéb díszes kirakat, amelyek üvegén laposra ne nyomtam volna az orromat, míg el nem vonszoltak onnan. Minden furcsa dolog óriási izgalmat keltett bennem. És most más hiába is tagadnám, hogy nemcsak a pajtásaimat, kis és nagy gyerekeket, néniket, bácsikat bámultam olyan közelről, mintha én nem látszottam volna, hanem bizony meg is szagoltam őket. Egyáltalában mindent és mindenkit megszagoltam. Ez nagyon érdekes volt. Barátnőmnek, a házmester Elzának libafasírt és tündérnagymama szaga volt. A házmester Elza tündérnagymamája egész nap lift melletti üzlethelyiségük előtt ült az udvaron, egy kisszéken. Ô volt a legapróbb, legaranyosabb öreg tündérnéni, akit valaha láttam. Hófehér haját, barnapöttyös kezét és csupa ránc öklömnyi arcát meg is tapogathattam, mert hagyta. Abból jöttem rá, hogy csak tündér lehet, mert ezek a ráncok olyan selymesek voltak, mint az én primadonna mamám színpadi ruhája, amelyben azt énekelte: „Jánosbogárka csillog, villog….” Imádtam ezt a dalt, mert a színpadon is fények villogtak ilyenkor. Szóval ebből a pici házmester-nagymama tündérből vanília és savanyúcukor illatot szippantottam ki hosszan.

Most térjünk vissza Pöttyös Pannira, aki élete egyik legfurcsább eseményét élte át váratlanul a Pöttyös óvodában. Eszter néni, az óvónőjük egy nagyon különleges kislányt vezetett be kézen fogva középcsoportos osztályukba. Apró volt, sovány, nagy szemű. Fejét sűrű, szőke haj borította, amelynek loknijai úgy fénylettek, mint az arany gyűrűk. Orra fitos, recés fogsora hófehéren csillogott rájuk. Mosolygott, amitől soványka arcára két gödröcske mélyült. Nagyon barátságos, sőt valahogy varázslatos és bűbájos volt. Rögtön szeretni kellett. Halványkék fodros ruhája pihekönnyű, áttetszően vézna testére borult. Apró topánkáján arany csat csillogott.

- Ô az új pajtásotok – mondta Eszter néni és gyöngéden lepillantott a pici lánykára. Fogadjátok szeretettel. Azért íratták be később az óvodába, mert nagyon beteg volt. Majdnem kisangyal lett belőle, de ahogy ő mondja, a tündérszerelők megjavították, ami elromlott benne és visszaküldték. Persze mialatt ebben a furcsa mese-mennyországban tartózkodott, igen izgalmas, csodálatos dolgok történtek vele. Majd elmondja, hogyan cserélték ki benne a hibás alkatrészeket. Sőt, van még egy titka is, amit onnan hozott magával, de arról csak ő beszélhet. Én azt hiszem, el fogja mondani nektek. És ez lesz a legbámulatosabb mese, amit valaha hallottatok. Ezt a kislányt Malenkának hívják. Majd ti is bemutatkoztok neki sorra.

Pöttyös Panni és valamennyi társa óriási izgalommal figyelte a pirinkó, bűbájos jövevényt. Valóban. Soha, senkire és semmire nem voltak még ennyire kíváncsiak. Már csak olyan mondatok miatt is, amelyeket Eszter néni mondott, hogy „majdnem angyalka lett belőle”. Az is meglepte őket, hogy még Matyi Tamásnál is kisebb volt. Ezt a szemüveges kisfiú is észrevette. Felugrott, kihúzta magát, odarántott maga mellé egy üres kisszéket.

- Eszter néni kérem, tessék mellém ültetni Malenkát! – Tagolta még hangosabban, mint szokta. Azután hozzátette: Milyen név az, hogy Malenka?

A kislány fürgén elfoglalta a széket Matyi Tamás mellett és ő felelt Eszter néni helyett nagyon édes „ezüst csengettyű” hangon: - Amália. De azt csak arra a kislányra mondták néha, mikor rosszalkodott és aki én voltam. Amíg kis időre ki nem bújtam belőle és egészen meg nem javítottak. Az volt a szerencsém, hogy voltak ott bizonyos tündérke-szerelők, akik villámgyorsan kiemeltek belőlem minden csalafinta furfangot, leselkedő, hallgatózó, szájaskodó szemtelenkedést.

- Mert ha Bennem hagyják ezeket, nem küldhettek volna vissza Amáliába. Mindenféle sugdosást hallottam, mennyire szégyelltek volna engem. Még egy furcsa szó is megütötte a fülemet, amit nem egészen értettem, hogy a tündérke-szerelőknek „sikerélményre” van szükségük. Mert ami rossz, azt nekik jóvá kell varázsolniuk. És ezt a „sikerélmény” izét, - ami valamiféle varázsszerszám – a tündérszerelők belém tették. Ez egy apróka csillag-féle, amivel mindent meg lehet javítani.

- Hogy lettél majdnem angyalka? – tagolta Matyi Tamás még hangosabban, mint szokta.

Malenka ránézett, gödrösen rámosolygott, hirtelen odahajolt, egy puszit nyomott Matyi Tamás arcára és ezüstcsengű hangjával olyan simogatva szólt hozzá, hogy a kisfiú arca pirosra gyúlt szemüvege mögött.

- Tudom, azért mondod így a szavakat, mert a nénikéd nagyot hall, szegényke.

- Honnan tudod? – dadogta tagoltan Matyi Tamás.

- A csillagszerkezettől, amit belém tettek a tündérszerelők.

Újra a többi gyerek felé fordult.

- Úgy lettem majdnem angyalka, hogy kibújtam a haszontalan, neveletlen Amália testéből, aki betegre ette magát a jégszekrényből, romlott mákos tésztával. Abban láthatatlan bogarak voltak már, baciboszorkák, akik belebújtak és mérget főztek a hasában. Amália mindig azt csinálta, amit nem szabad. Tudta, ezt a tészta tilos, ezt ott felejtették. Piszkos, ragacsos halmaz volt, de ő imádta a mákos tésztát és baciboszorkákkal együtt az egész fazéknyit felfalta. Olyan rosszul lett tőle, hogy teljes erőből bőgni kezdett. Azután abbahagyta a bőgést, mert elájult. Az egész házban össze visszaszaladgált mindenki kétségbeesetten. Odahívták a doktor bácsit és a biztonság kedvéért egy ráolvasó nénit is a szomszédból. A doktor bácsi Amáliának minden nyílásába – ahová lehetett – hőmérőket dugdosott. Ezt én már a plafonról láttam, mert onnan néztem le a tátott szájú, hanyattfekvő Amáliára. Hallottam, hogy sírnak, sikoltoznak körülötte, fel-alá futkosnak. Észrevettem, amint nagymama a dugi üvegéből nagyokat húz a pálinkájából, amit neki is megtiltottak. Nagymamám, aki bámulatosan gyorsan tudott szitkokat hadarni, olyan gyorsan, hogy a szomszédok is átkopogtak, mert éjjel is veszekedett, most azt kiabálta a nagyapámnak: „Tőled örökölte ezt a rosszaságot bagós, vén iszákos nyavalyás. A láza negyvenkét fokos. Megölted! Megölted!” Én hiába próbáltam csitítani őket a plafonról, - ahol lebegtem -, hogy itt vagyok. Senki nem hallott és nem látott.

Hirtelen valami rettenetesen csodás dolog vonta el a figyelmemet az Amália körüli rumliról. A falak és a plafon egyszerre átlátszóak lettek és el is tűntek. Óriási, gyönyörű, tágas, ködös, csillagos lett minden. És ebben a csillogó ködben csupa kis édes, nevetős angyalka-gyerekek bukfenceztek, szorgoskodtak, surrogva nagyokat röppentek, fejjel lefelé forogva kacagtak, összefonódva körtáncot jártak körülöttem és a tündérke-szerelők körül, akik továbbra is babrikáltak rajtam. Ez a babrikálás nagyon finom volt, de még finomagg az angyalka-gyerekek énekének zenélőóra hangja, amely olyan volt, mint a babusgatás és simogatás. De még dícsérgetős is, amitől rettenetesen boldog egy kislány. Ettől véglegesen és egészen Malenka lett Amáliából. És akkor valamit csinálnom kellett, fura, érdekes nem tudom mit, mert az angyalkák egyszer csak fölém toltak egy átjárót, ami hosszú és egészen sötét volt. Én mégsem féltem tőle. Izgatott és kíváncsi lettem, mint karácsonykor. Gyorsan belebújtam ebbe a nem tudom mibe. Iszonyú hosszú volt. Mégsem cidriztem és el sem fáradtam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy a végén vár valami karácsonyos, leggyönyörűségesebb gyönyörű. Egyszerre ott volt előttem minden. Soha sem lehetett elképzelni ilyent. Nagy, kövér bácsikat, meg báli ruhás kövér néniket terelgettek rá egy széles, mozgó útra az angyalka-gyerekek. Mert ezek a bácsik, nénik nagyon lusták voltak. Járni sem akartak a saját lábukon. Csak füstöltek, bagóztak. Még a fülükből, orrukból is cigaretták, szivarok álltak ki, meg pipák. Némelyiküknél négy is. Füstölt a hajuk, a szemük, az orruk, a lábuk is. Olyan viccesek voltak így, hogy én könnyeztem a kacagástól. Az út mozgott alattuk és a fejük fölött a kis angyal-gyerekek locsolókannából valami színes folyékony csodaszert öntöttek rájuk, amitől villámgyorsan zsugorodni kezdtek. Olyan aprók lettek, egészen icipicik, hogy belefértek azokba a szalagos, csipkés babakocsikba, amikbe új meg új angyalka-gyereknővérkék belefektették őket. A bagók mind eltűntek és szájuk mohón bekapta a varázsitalba mártott cuclikat. Nagy ízlett nekik. Hangosan cuppogva szopták. És angyalka-nővérkék tologatták őket, meg ringatták szépséges felhődunyhák között járkálva, amelyekből gyönyörű virágok nyújtóztak ki. És a vén, cuclizó kisbabákhoz hajolva puszilgatták őket.

Na és akkor jött a karácsonyos, ajándékos, dicséretes boldogság. Kigyulladt előttem egy óriási arany csillag, amelynek barátságos, mosolygó arca volt. Ez a csillag azt mondta. – Malenka!
A többi kis angyal-gyerek kórusban kiáltotta:

Malenka! Malenka! Mindig Malenka!

És ettől nekem sírnom kellett az örömtől, akkora ajándék volt. Mert tudtam tőle, hogy teljesen megjavítottak már, és ezért visszamehetek anyukámhoz, apukámhoz, nagymamámhoz, nagypapámhoz és Amália testébe bújva az ágyon, most már ő is mindig Malenka lesz. Én pedig a titkos csillagszerszámommal mindenkit meg fogok javítani magam körül. Először anyukámat és apukámat, hogy ne füstölögjenek és a nagypapámat, hogy ne pöfögjön füstöt a pipájából. És akkor Malenka sem lesz passzív dohányos, akárki megszagolhatja. És megjavítom a nagymamámat, hogy ne veszekedjen éjjel is, és ne húzza meg minden percben a dugi pálinkáját a lakás legkülönfélébb helyeiről. És megjavítom a doktor bácsit, hogy ő is meg tudjon javítani minden beteg gyereket. És rejtőzködve a felesége és a gyerekei elől, ő se gyújtson rá cigarettára a fürdőszobában, meg a vécében például.

Hát így történt, hogy az ágyon fekvő Amáliában kinyílt Malenka szeme. Felült, körülnézett és vidáman azt mondta a vörösre sírt szemű, ámuló szüleinek és mindenkinek a szobában:

- Juhé – megjöttem. Malenka vagyok. Amália nincs többé. – Gondolhatjátok, micsoda ámulat, bámulat vette körül azt a Malenkát, aki hosszú hálóingében felállt az ágyban és akkorát ugrott, hogy fennakadt a csilláron. Ott lógott felcsúszott hálóingében, rugdalódzva és kacagva. Alatta az egész családja nevetve, sírva ájuldozott.

De nemcsak a végleg Malenkává lett, csilláron lógó Melánia családja viselkedett ilyen szokatlan módon, hanem a Pöttyös óvoda egész középcsoportja elnémult az ámulattól. Még Eszter néni is hallgatott furcsán kifényesedett szemmel. Mert Malenka meséjét valahogy muszáj volt elhinni. Mintha az a beléépített, láthatatlan tündér-csillagszerszám bennük is babrikálni kezdett volna. Először persze megint Matyi Tamás szólalt meg, akiből mindig kérdések buborék tömege ömlött: És kiket és hogyan javítottál meg a csilláron lógva?

- Először anyukámat és apukámat. Felkiabáltak hozzám, de közben behozták a létrát, hogy leemeljenek. Fogadalmat tettek: Soha nem veszekszenek, bagóznak, füstölögnek többet, ha Malenkából nem lesz angyalka.

Nagy nehezen kibogoztak a csillárból, - ami nem szakadt le a rugdalózásomtól, mert a tövinél a csillagszerszámommal megjavítottam. Akkor a nagypapám adta kezembe a pipáját, hogy ássam el jó mélyen a játszótéren, nehogy megtalálja. És egyre csak dobálta ki zsebeiből a rengeteg pipadohányt. Azután a nagymama került sorra. Már az is a megjavító varázslathoz tartozott, hogy csak ült, ült csukott szájjal, maga elé nézve. Egy veszekedő hang nem jött ki a torkán. Azután egy hatalmasat csuklott, ami zokogás volt:

„Jaj nekem! Jaj nekem! Hogy fogom betartani az én fogadalmamat!” Akkor a csillagtündér-szerszám odavezetett hozzá engem. Kézen fogtam, együtt sorba jártuk a dugi helyeket a dugi pálinkáért. Még azokról a helyekről is összeszedtük, amikre ő már nem is emlékezett. Csak a tündérangyalkák súgták meg nekem, hogy még a nagypapa díszkard hüvelyében is rejtőzött egy sovány, hosszú, fütyülős barackpálinka. Minden üvegből kiöntöttük ezeket a fütyülős vacakokat a vécébe, azután lehúztuk. Amitől a nagymamám egészen csendes és szomorú lett.

Malenka odafordult most Matyi Tamáshoz, megint rápuszilt egyet és megkérdezte, csináljon-e valami varázsjavítást a nénikéjén, hogy ne kelljen mindenkinek ordítva beszélni vele.

- Igen! Igen! Az nagyszerű lesz. És akkor leszel szíves, kérlek szépen engemet is megjavítani, hogy ne beszéljek úgy, ahogyan beszélek, mert nagyon megszoktam.

- Jó – bólintott Malenka készségesen.

- Van valamelyiteknek még megjavítani valója?
Pöttyös Panni lépett oda hozzá, pöttyös ruhájának fodrait morzsolgatva.

- Nekem van. Kettő is. Az egyik az, hogy muszáj téged megszagolnom.

- Tessék, persze.

Malenka egészen szorosan odalépett hozzá készségesen, mosolyogva.

- Mimet akarod megszagolni?

- Az arcodat, a hajadat, a füledet, a kezedet, a kötényedet és a csatot is a hajadban – felelte Pöttyös Panni.
Már hajolt is oda és nagyokat szívott Malenka arany gyűrűs loknijaiból, csatjából, arcából. Kötényét is felemelte, szagolgatta. Azután a keze került sorra.

- Jééé! Jééé! Neked tündérke-szerelő, angyalka és Pöttyös Panni szagod van!

Meg varázspástétom szagod, meg terülj asztalkám szabod. Nagyon finom. Ezt én most hazaviszem, rálehelek Imamára, anyukámra, apukámra. És a szomszéd Ila nénire is azért, hogy hipp-hopp olyan kislánnyá legyen, mint én vagyok. Mert Ila néni titokban megmondta nekem, hogy ő nem egészen felnőtt és nem is öreg. Csak látogatóban van itt a szomszédunkban a selyemrétről, mert ott rosszalkodott egyet. Anyukám és apukám pedig nem lesznek idegesek és bagósak többé. De légy szíves, engem is javíts meg, mert hencegni és hazudóskodni szokok egy kicsit. Azt mondtam Ila néninek, hogy passzív dohányos vagyok, szagoljon meg. És ő megszagolt szegény. Nagyon megijedt. Azt mondta, füstölt kolbász szagom van. És sírva könyörögni kezdett nekem, hogy mondjak le a passzív dohányzásról.

- No, ebből most már elég! – mondta Eszter néni és előhúzott egy nagy rajzlapot. Felragasztotta a falra. – Azért mutatom meg nektek ezt a rajzot, amit Malenka ilyen szép színes festékkel ráfestett erre a lapra, hogy lássátok, a meséjének lényege mennyire igaz, ő valóban majdnem angyalka lett.

A gyerekek mind odatódultak a rajzlaphoz, amelyen pontosan kivehető volt – némi ákombákommal ugyan, de mégis – az ágy, amelyen a lehunyt szemű Amália feküdt. Körülötte nagy hasú bácsik és nénik sápítoztak. Sőt Amália ágyának lábánál óriási okuláréval ott állt egy doktor bácsi féle, kezében valamivel, amiből egy csövet dugott Amália szájába. Ettől a gyerekek halkan vihogni kezdtek. Az ágy fölött magasan ott lebegett egy Malenka kászma is, aki nyilvánvalóan lebámult az ágyra. A kép közepén egy nagy, kétfülű lábas is lebegett. Ott rémlettek Malenka körül az angyalszárny vonalkák is.

- Ezt rajzolta Malenka, amikor felült az ágyban. Pedig a doktor bácsi azt mondta, hogy megállt a szíve. És most itt van veletek. Köszöntsétek.

- Isten hozott Malenka! Nagyon örülünk neked. Mondta egészen halkan Matyi Tamás, egyáltalán nem tagolva. Amitől ő, meg a többiek is rögtön tudták, hogy Malenka valóban megjavította őt.

- Nagyon szeretünk téged – simult hozzá Pöttyös Panni és beleszagolt Malenka fülébe.

- Már én sem fogok hencegni azzal, hogy passzív dohányos vagyok. Soha életemben nem fogok cigarettázni, pipázni. És ha elmondom ezt az igaz mesét anyukámnak, akkor biztosan ők sem.

- Malenka! Isten hozott a Pöttyös óvodában. Hajolt le hozzá Eszter néni. Azután hirtelen, váratlanul ő is szagolt rajta egyet. Utána kiegyenesedve, őszinte csodálkozással rápillantott a többi gyerekre.

- Gyerekek! Malenkának valóban tündér és gyerek-angyalka szaga van. De egészséges, mint a makk és biztos vagyok benne, hogy sem ő, sem ti nem fogtok soha életetekben dohányozni. Ki is írjuk a Pöttyös óvodára a jelszót:

„Egészség vagy dohányzás”