« előző mese|következő mese »

Mesék

Szabó Irén:
Füstmese


Füstmese
I.
A füst gomolygott, kavargott a magasban, és különböző alakzatokba állt össze. Volt, hogy vágtató lovakra, volt, hogy óriási elefántra hasonlított.

– Milyen nagy vagyok – nézegette magát, és lassan úszott a város felett.
Útközben kisebb füstpamacsokkal találkozott.

– Ti kik vagytok? – kérdezte őket a Füstfelhő.
– Több helyről jöttünk – lehelték a pamacsok.
– Én Cigarettafüst vagyok – húzta ki magát egy vékonyabb, s mint kígyó tekergőzött a többiek előtt.
– Pipafüst a nevem – felelte a másik, gömbölyű formáját rezegtetve.
– Nem csatlakoztok hozzám? – kérdezte a Füstfelhő.
– Eddig minden füstöt összegyűjtöttem, a kémények, autók füstjét, ettől nőttem ilyen hatalmasra. Ha tovább növök, beborítom az eget, nem bánhat el velem többé senki. Majd akkor megtudják, milyen fontosak, erősek, hatalmasok vagyunk!

– Nem bánjuk – mondta a Cigaretta és a Pipafüst és belehömpölyögtek a Füstfelhőbe.
Együtt úsztak, lebegtek tovább, és a Füstfelhő egyre újabb füstcsíkokat, pamacsokat gyűjtött magába. Nőtt és nőtt, sötét, szürke színével lassan eltakarta a Napot.

– Hatalmas vagyok! – ujjongott a Füstfelhő. –És még nagyobb leszek! Gyertek, gyertek hozzám cigaretta, pipa, kéményfüstök, most megmutatjuk a világnak, milyen erősek vagyunk!

– Jaj! - szólt Friss Levegő Tündére. – Kérlek, ne tedd ezt, ha tovább növekszel, én elpusztulhatok!
De a Füstfelhő kérlelhetetlen volt.

– Menj innen, most mi jövünk! Nem bántalak, de lásd be, most nincs rád szükségünk. Most mi jövünk, te épp eleget voltál itt rivallt a kicsi tündérre, aki egyre sápadtabb lett, egyre parányibbnak látszott a szürke, sűrű Füstfelhő mellett.

– Ne félj, én segítek neked – szólt kedvesen Szél úrfi.
Éppen arra járt, bárányfelhőket keresett, hogy játsszon velük, és meghallotta Friss Levegő sóhaját.
Elviszlek, ki az erdőbe, a fák majd segítenek erőre kapnod. – súgta a tündérnek, átölelte és már repítette is magával. A város közeli erdőbe vitte, és egy nagy tölgyfa alatt gyengéden letette. Lehullott falevelekből ágyat kavart neki, arra fektette.

– Köszönöm, Szél úrfi – mondta a tündér. –De ki tudja legyőzni a Füstfelhőt? Mi lesz az emberekkel, a gyerekekkel, a várossal, ha én nem leszek ott, velük? Láttad, én nem bírok vele, engem legyőzött.

– Majd megpróbálom én – mondta Szél úrfi. – Elfújom, szétfújom, írmagja se maradjon!

– Vigyázz magadra! – kiáltott utána a tündér. – Sok szerencsét!
Szél úrfi már iramodott is vissza a város fölé. Felfújta magát, nekirontott a Füstfelhőnek. De a füstpamacsok szorosan egymásba kapaszkodtak, kicsit hömpölyögtek, gomolyogtak, de nem szakadtak el. Szél úrfi újra és újra próbálkozott, nekirontott a Füstfelhőnek, elölről, hátulról, de nem boldogult velük. A Füstfelhő csak nevetett.

– Látod, te sem árthatsz nekünk! Minket senki sem állíthat meg!
Szél úrfi feladta a küzdelmet.

– Nem baj – dohogta fáradtan – elmegyek a nagybátyámhoz, az Északi szélhez, majd ő ellátja a bajotokat! – ezzel Szél úrfi elrepült.

A Füstfelhő pedig egyre kövérebb lett, egyre közelebb úszott a városhoz, szétterült fölötte, és gyűjtötte magába a füstöket: a parázsló cigarettákból, a füstölgő pipákból, a szivarokból, a kéményekből, az autókból. A városban sötét lett. Az emberek kicsit csodálkoztak, de mindenki sietett, észre sem vették a hatalmas felhőt. Nem értették, miért lett hamarabb itt az este, de nem gondolkodtak el rajta. A Füstfelhő pedig terpeszkedett a házak, utcák, parkok, játszóterek felett.

– Brr, brr – berregett Dani az autóival. Autópályát épített, azon tologatta a piros, kék autóit, versenyeztetve őket. A piros felborult, a kék szaladt tovább. – Karambol – mondta Dani. De nem sebesült meg senki. Az autó megint beállhat a versenybe. Újra indította őket

– Vigyázz! Kész! Rajt! – kiáltotta, és a két autó már gurult is. Most egyik sem borult fel, tovább futottak a szőnyegen. Dani a szobájában játszott.

– Kh, kh – hallatszott anya köhögése a szomszéd szobából.

– Kh, kh – és újra.

– Anya! – kiáltotta Dani és megállt a játékkal. Dani átszaladt anyuhoz. Anya az ágyban feküdt, a köhögéstől könny szökött a szemébe.

– Anya, mi van veled? – kérdezte Dani.

– Nem kapok rendesen levegőt – sóhajtott anya.

– Hívjuk a doktor bácsit? - kérdezte Dani.

– Nem, nem kell, ezen nem tud segíteni – felelte anya. Úgy érzem, nincs elég levegő, valami történt. Nézz ki az ablakon, olyan sötét lett hirtelen, a Nap sem látszik.

És ha apát hívjuk? – folytatta Dani.
Apa dolgozik, és biztos, hogy ő sem tud segíteni – mondta anya. – Van gyógyszerem, már bevettem, ezért is feküdtem le. Kicsit pihenek, mindjárt jobban leszek. Csak friss levegő kéne, most azt érzem, avval történt valami.

–És én mit csináljak? Nem segíthetek neked? – kérdezte Dani.

Nem, Danikám – mosolyodott el anya. Menj, játszani. Az ablakot már becsuktam, mert a füsttől kezdtem köhögni. Kicsit fáradtnak érzem magam, de minden rendbe jön. Tudod, tél végén néha beteg vagyok, ez is az lehet. Majd elmúlik, mint eddig is.

Anya becsukta a szemét. Dani nézte. Tudta, anyának kell a friss levegő, azért is költöztek ide, a város szélére, abból a forgalmas utcából, ahol korábban laktak. Anya ott sokat köhögött, és az orvosok azt mondták, friss levegőn kell élnie. Mióta itt laktak, anya már alig volt beteg. És most… most talán újra kezdődik? Anya mintha elaludt volna. Dani megigazította a takaróját, úgy, ahogy anya is szokta neki.

–Valamit ki kell találnom – mormolta.

Az nem lehet, hogy anya megint beteg legyen, úgy, mint régen. Anya mindig kedves, mosolygós, gyakran játszanak együtt, és ha Dani szépen kéri, még palacsintát is süt neki. Jó vele lenni, hozzá bújni. Dani csak nézte, ahogy alszik.

Azt mondta, a friss levegő hiányzik. Elmegyek, és megkeresem a friss levegőt, mégis segítek anyának. – mondta Dani. Anya úgyis alszik, mire felébred, már visszajövök. Beszaladt a szobájába, és körbenézett, mit vihetne magával. Levette a polcról a hátizsákját, és kiment a konyhába. Betett a zsákba egy almát, egy vajas kenyeret, aztán újra a szobájába ment.

– Mi kellhet még? – gondolkodott. – Ja! – jutott az eszébe. Zsebkendőt, és kedvenc játékát, a bohócot tömte még a hátizsákba. – Na, ez kész – mondta. Felkapta a kabátját, sapkáját, és halkan kiment. A lépcsőházban Julcsi álldogált az ajtajuk előtt.

– Hová mész? – kérdezte Danit.

– Elmegyek és megkeresem a friss levegőt – felelte Dani. – Anya megint köhög, ha megtalálom, biztosan meggyógyul.

– Veled mehetek? Anyukám azt mondta, menjek le a játszótérre, a levegőre. Akkor nekem is az kell, ami neked, nem?

– De – mondta Dani. – Jó, gyere velem. Elindultak, kiléptek a kapun, a ház előtt megtorpantak.

– Merre menjünk? – kérdezte Julcsi. Dani kicsit elbizonytalanodott. Kissé sötét volt, a Nap nem látszott, pedig még nem volt késő, hiszen apa még nem jött haza a munkából. Az ég szürke volt, és valami sötét színű felhő gomolygott, a bárányfelhőket, a kékséget is eltakarva. De a közeli kiserdő irányában eltűnt a feketeség, ott még mintha kéklett volna az ég.

– Arra menjünk. – mutatta az irányt Dani. – Ott lesz az erdőben a friss levegő.
Julcsival szépen elindultak az erdő felé.

A Füstfelhő már hatalmasra nőtt, szívta magába a kisebb- nagyobb füstöket. Már a felnőtteknek is feltűnt, valami történt. Egyre többen köhögtek az utcán, az anyák hazavitték a gyerekeket a játszóterekről, mindenki a lakásába sietett, bezárkózott. A szakemberek – akiknek az a dolga, hogy figyeljék az időjárást, a környezet változásait – elkezdtek mérni, számolni. Nem értették, mitől alakult ki a város felett ez az óriási füstfelhő. Számoltak, számoltak, és gondolkodtak és gondolkodtak azon, mit is lehetne csinálni. Próbáljunk helikoptereket felküldeni, talán azok szétfújhatják a füstfelhőt. – javasolta valaki. Az ötlet megtetszett másoknak is, máris intézkedtek. Telefonon hívták fel a pilótákat, és kiadták az utasításokat – szálljanak fel a füstfelhő közelébe, és igyekezzenek szétszakítani azt. A pilóták beültek a gépekbe, és felrepültek. Ahogy a Füstfelhőhöz értek, megkísérelték, hogy belehajtsanak, hátha szétszaggathatják a sűrűn egymásba gabalyodó pamacsokat. De a Füstfelhő résen volt.

– Ohohó! – kiáltotta. Nem engedem, hogy elpusztítsatok! – Egyre sűrűbben gomolygott, kavargott, a pilóták nem láttak semmit. – Le kell szállnunk – mondta egyikük. – Így a végén egymásnak repülünk, olyan tömény a füst, hogy alig látunk valamit. – A helikopterek leszálltak. – Nem sikerült – csóválták fejüket a szakemberek. – Mit tehetnénk még, hogy eloszlassuk ezt a hatalmas füstfelhőt? – Több minden megoldás az eszükbe ötlött: talán, ha egy hosszú csőből vizet permeteznének rá, vagy óriási porszívóval beszippantanák. De kiderült, nincs olyan hosszú cső, és olyan hatalmas porszívó. Tanácstalanok voltak, a fejüket vakargatták. Sok minden felmerült még, de igazán semmi jó megoldás nem jutott az eszükbe. Mindenki zavart volt, ideges, néhányan rágyújtottak egy – két cigarettára, aztán újabbra és újabbra, hogy levezessék a feszültséget. S a cigaretták vékony füstcsíkjai röppentek a nagy Füstfelhőbe, ami dagadt, terebélyesedett.

– Mi lesz velünk? – sóhajtoztak az emberek.

– Hogyan lehetne eloszlatni ezt a rettenetes füstfelhőt? – nem tudták. Néhányan zsebkendőt szorítottak a szájukhoz az utcákon, és siettek haza. Abban reménykedett mindenki, talán jön a szél, és elfújja a füstfelhőt. Közben köhögtek, könnyeztek, és várták vissza a friss levegőt. Mert azt már kiszámolták, észrevették, érezték – ez a baj, és ez a legnagyobb, hogy eltűnt a friss levegő. Csak ez a sűrű füst van, amit fáj belélegezni, kaparja a torkot, szorítja a tüdőt. A városban lakók megijedtek, bezárkóztak lakásaikba és vártak. Vártak a friss levegőre.
Friss Levegő Tündére üldögélt a fa alatt, amely ágaival lehajolt hozzá, igyekezett őt óvni, védeni.

–Vajon hol lehet most Szél úrfi? – tűnődött. Már jobban érezte magát, az erdőben a fák segítettek erőre kapnia.

– Jaj, már nagyon fáradt vagyok! – hallatszott egy hang a közelben. Dani és Julcsi baktatott az erdőben, csak mentek és mentek. Dani megállt, Julcsi leült egy kidőlt fatörzsre.

– Fáradt vagyok – mondta Daninak. –Meddig megyünk még? – Azt hiszem, jó helyen járunk – felelte Dani. Nem érzed, milyen jó itt a levegő? – mélyen szippantott egyet, Julcsi utánozta.

– Tényleg! – kiáltott fel. Akkor itt van valahol a friss levegő.

– Megtaláltuk, csak hogyan vigyük haza? – gondolkodott el Dani.

– Engem kerestek? – kérdezte ekkor tőlük egy kellemes hang. Friss Levegő Tündére lépett eléjük, áttetsző, hófehér ruhában.

– Igen – mondta Dani. - Ha te vagy a friss levegő.

– Az vagyok, a Friss Levegő Tündérének hívnak.

– Jaj, de örülök, hogy megtaláltalak! Gyere el velem az anyukámhoz, nagyon köhög, és azt mondta, akkor lesz jobban, ha veled találkozik.

– Most sajnos, nem tudok veled menni – felelte a tündér.

– Meg kell várnom a Szél úrfit és nagybátyját, az Északi szelet. Egy nagy, rosszindulatú füstfelhő óriásira nőtt a házak, a város felett, engem pedig elzavart. A szelek együtt talán legyőzhetik.

– Si hú hú – hangzott egy zúgás messziről, és a fák beleremegtek.

– Hu-hu – kavargott az Északi szél, leveleket sodorva maga előtt, rázva a fák ágait. Julcsi Danihoz bújt, mert hirtelen hideg is lett, és kicsit félt is.

– Ne féljetek – szólt rájuk az Északi szél. – Csak Friss levegő tündérének mondom, itt vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. Én legyőzöm azt a füstfelhőt.

Azzal felrepült. Kavargott, pörgött, forgott, a fák nyögve hajoltak meg arra, amerre elment. – Gyere utánam! Ha legyőztem, elfoglalhatod a helyed, újra szüksége lesz rád mindenkinek! Alighogy elzúgott az Északi szél, odaröppent Szél úrfi. Megsimogatta a fákat.

– Bocsássatok meg neki, de ő a legerősebb, a tündérnek csak ő segíthet.

– Megértjük – bólogattak a fák. – Annyi füsttel mi sem boldogulnánk.
Friss Levegő Tündére örömmel szaladt Szél úrfi elé.

– Köszönöm, hogy segítesz.

– Ugyan, én csak elhívtam a legerősebb rokonomat. De most gyere, vedd át újra a helyedet, hiszen te kellesz az embereknek, állatoknak, mindenkinek, te, a friss levegő. Kik ezek a gyerekek? – nézett Julcsira és Danira.

– Engem kerestek. A kisfiú anyukája köhög, beteg, rám van szüksége.

– Mindjárt meggyógyul, ha a város felől eltűnik a füstfelhő, és te lépsz a helyére. Most mennünk kell, és gyerekek, ti is siessetek haza, már nem lesz semmi baj. Friss Levegő Tündérét felkapta Szél úrfi és repítette vissza, a város felé. A tündér integetett, Julcsi és Dani elindultak hazafelé.

– Mégiscsak megtaláltuk a friss levegőt. Anya meggyógyul. Siessünk. – mondta Dani. Az Északi szél közben dühösen nekirontott a Füstfelhőnek.

– Jaj! – kiáltott a felhő, és kettészakadt. – Ezt nem teheted velem! – sikoltotta, de a szél nem figyelt rá.

– Nem kellesz, nem használsz senkinek, elveszed a friss levegőt az emberektől, gyerekektől. Elkergetted Friss Levegő Tündérét, de engem nem tudsz. Én téged győzlek le.

Újra nekifutott, és a Füstfelhő négyfelé szakadt. Az Északi szél űzni, hajtani kezdte az égen. A Füstfelhő elfogyott, eloszlott a szélben, a füstpamacsok most hiába kapaszkodtak egymásba, nem bírtak ellenállni az Északi szél erejének. Az pedig elkergette őket, a maradék, apró pamacsokat is. Szél úrfi visszahozta Friss Levegő Tündérét, aki áttetsző ruhájában körbefogta a várost. A Nap átsütött rajta, előmerészkedtek a bárányfelhők is, amiket Szél úrfi játékosan megkergetett. Az emberek fellélegeztek, kitódultak az utcákra, és nézelődtek fel, az égre.

– Friss levegő! Végre! Fellélegezhetünk! – kiabálták, és boldogan szippantottak néhányat. Élvezték a napsütést, a tiszta égboltot.

– Nem lehetne ez mindig így? – kérdezte valaki a tömegben.

– Jó lenne, ha kevesebb lenne a füst! Most láttuk, mire képes – bólogattak néhányan. – Többé nem dohányzom – mondta egy férfi. – Én sem! És én sem! – szóltak egyre többen. – Ez az, amivel mi segíthetjük a friss levegő megőrzését. – Vigyáznunk kell a jövőben a friss levegőre – mondogatták az emberek. – Tennünk kell érte valamit. Az a legegyszerűbb, ha nem gyújtunk rá többé a cigarettára, hiszen az emberi szervezetre is káros. Rossz a tüdőnek, a toroknak, többféle betegséget is okozhat. – Úgy van, úgy van! – kiabáltak többen. –Láttuk, éreztük, mi történik, ha nem vigyázunk. Csak a szél mentett meg minket, mi, emberek szinte tehetetlenek voltunk! Óvjuk, védjük hát ezentúl a friss levegőt!

Dani és Julcsi gyorsan hazaért. Dani halkan bement, anya még aludt. Dani az ablakhoz lépett, kitárta. Anya felült és beleszimatolt a levegőbe.
– Jaj, végre friss levegő! De jó! – mondta. – Dani odafutott hozzá, megölelte.
– Képzeld, én találtam meg Friss levegő Tündérét, itt, a közeli erdőben. Az Északi szél elűzte a gonosz füstfelhőt, már nem kell betegnek lenned, nem fogsz már köhögni, ugye?
– Nem, - felelte anya.
– Köszönöm neked, és a friss levegőnek is, Danikám.
– Anya, gyere, nézd meg velem! Szerintem, ha sietünk, még láthatjuk Friss Levegő tündérét és Szél úrfit! – Kiszaladtak a ház elé és felnéztek a magasba. A Füstfelhőnek már nyoma sem volt, Friss levegő tündére áttetsző ruhában ragyogott az égen, mellette kavargott Szél úrfi és nagybátyja, az Északi szél. Jókedvűek voltak, hiszen eloszlott az ellenség, eltűnt a Füstfelhő. A Nap aranylóan sütött. Dani kiabált, integetett. – Köszönöm, tündér, és nektek is, szelek! Anya már nem köhög, jól van, köszönöm! – Anya is integetett, a tündér, Szél úrfi, és az Északi szél mosolygott.
– Látod őket? – kérdezte Dani Anyát.
– Igen – mondta Anya. – Nagyon jó, hogy itt vannak. Kitűnően érzem magam. – Mélyen beszívta a tiszta levegőt. – De tudod – mondta Daninak – ez a legfontosabb csoda. Ez a tiszta, friss, finom levegő.

Majd vigyázunk rá – szólt komolyan Dani. – Akkor is vigyázni fogok, ha felnövök.